Mit jelent megváltozni úgy, hogy nem egyszerűen új szokásokat veszünk fel, hanem másként ismerünk rá önmagunkra? És mi történik azzal az énképpel, amelyet addig önmagunknak hittünk?
A keresztre feszítést és az újjászületést ebben az írásban egy belső átalakulás képeiként is olvasom. Ez saját spirituális megközelítésem, nem a bibliai történet vagy mások hitének helyettesítése.
A címke mögött az ember
A bibliai „bűnös” megnevezést ebben az összefüggésben félrevezetőnek tartom. A Biblia tanításainak félremagyarázását látom abban, amikor az embert eredendően bűnösnek titulálják. A saját szemléletemben nincs eredendő bűn: az életek egyidejűségéből indulok ki, nem egymást követő életekből, amelyek között korábbi vétkek terhét hordoznánk tovább. Ebben az értelemben nincs „bűnös” ember.
A saját metafizikai szemléletemben az ember nem egy eredeti vétség miatt érkezik az életbe. Az elkülönülés megélését sem végleges állapotnak, hanem olyan tapasztalatnak látom, amelyből az egység felismerése felé fordulhatunk.
Ettől még egy bántó tett nem válik jelentéktelenné. A felelősség vállalása és a jóvátétel lehetősége megmarad, de más kérdés, hogy mit tettem, és más, hogy egész létezésemet egyetlen ítélettel lezárom-e.
Azt sem szeretném mondani, hogy aki nem jár valamilyen megnevezett spirituális úton, az kevésbé értékes. A felébredésről nem emberek osztályozásaként, hanem a saját belső fordulatunk lehetőségeként gondolkodom.
Amikor a felismerés megélt tudássá válik
Tanulhatunk könyvekből, beszélgetésekből és mások útmutatásából. A saját hitemben ehhez a felsőbb vezetés is hozzátartozik: nemcsak kívülről érkezhet olyan felismerés, amely megmozdít bennünk valamit.
Az átalakulás azonban nem azonos az ismeretek felhalmozásával. Más elmondani, hogy minden ember méltósága fontos, és más úgy jelen lenni egy nehéz találkozásban, hogy közben ezt valóban szem előtt tartjuk.
Számomra a szíven keresztül befogadott tanítás nem puszta érzelem. Olyan belső felismerés, amelynek a cselekedeteinkben is következménye lesz, és amely túlmutathat azon, hogy egy helyzetet most kedvezőbben értelmezünk.
A spirituális tudás felé fordulást nem egyszerűen jobb magyarázatok gyártásának látom. Az a kérdés is benne van, hogy ráismerünk-e a szeretethez és a Forráshoz való kapcsolatunkra, amelyet a megszokott énképünk elfedhet.
Mi ér véget a kereszt képében?
A saját belső olvasatomban a kereszt az önmagunkról őrzött merev képhez való ragaszkodás végét is megmutathatja. Nem a személyünk elpusztításáról beszélek, hanem arról, hogy nem kell mindenáron tovább védenünk azt, ami már nem igaz ránk.
Lehet ilyen kép az, hogy csak akkor vagyok szerethető, ha soha nem hibázom. Vagy hogy csak akkor vagyok biztonságban, ha mindenkit irányítok. Ezek elengedése megrendítő lehet, mert közben az ismerős kapaszkodóink is megváltoznak.
De nem a fájdalom teszi hitelessé a változást. Számomra Isten szeretete nem olyan jutalom, amelyhez előbb eleget kell szenvedni, és egy ártó helyzetben sem kötelességünk benne maradni a „saját keresztünk” nevében.
Újjászületés: másként jelen lenni
János evangéliumában Nikodémus a testi újraszületés felől kérdez, Jézus pedig a Lélekből való születésről beszél (Jn 3,3–8, Szent István Társulati Biblia). Számomra ez a párbeszéd is arra hív, hogy ne csak a régi forma megismétlését keressük.
Ebben a cikkben az újjászületés szóval nem a különböző földi életeket nevezem meg. A mostani életünkben is megélhető belső fordulatra gondolok, amelyben másként kapcsolódunk Istenhez, önmagunkhoz és egymáshoz.
Ennek lehet fokozatos kibontakozása, és lehet olyan felismerése, amely egy pillanat alatt más megvilágításba helyez valamit.
A „megtisztulás” ebben az olvasatban nem a hibátlan ember bizonyítványa. Inkább annak elengedése, ami elfedi az összetartozást, és annak felismerése, hogy a szeretet nem idegen tőlünk.
Ami a hétköznapokba visszatér
A belső változásnak számomra jelentősége van abban is, milyen világot adunk tovább egymásnak. Nem egyedül rajtunk múlik minden körülmény, mégis számít, hogyan élünk a lehetőségeinkkel.
Ha kevésbé a félelemből és a védekezésből válaszolunk, másfajta kapcsolatot kínálhatunk. Nem garantálhatjuk vele a másik átalakulását, de a saját jelenlétünk már nem ugyanaz.
Talán az újjászületés egyik csendes jele éppen ez. Nem kell többé mindenáron megőriznem azt, akinek hittem magam, hogy közelebb kerüljek ahhoz, aki vagyok.
Szeretettel,
Georgina
Soul4you