Egy imát lehet sokszor elmondani úgy, hogy közben alig figyelünk arra, mit kérünk benne. És lehet egyetlen mondatnál megállni, mert egyszer csak közel kerül valami, amit addig csak a szavakból ismertünk.
Az Atya, a Fiú és a Szentlélek megnevezését ebben az írásban egy belső visszatalálás felől szemlélem. Nem a keresztény Szentháromság-tan meghatározását adom, hanem a saját spirituális olvasatomat: hogyan kapcsolódik egymáshoz a teljesség, az önmagát különállónak érző ember tapasztalata és a felismeréshez vezető segítség?
Az Atya: a teljesség
Az Atya számomra a Forrást és a teljességet jelöli. Nem egy távoli helyet, ahová egyszer majd érdemeink alapján beengednek, hanem azt az egységet, amelyhez létezésünkkel tartozunk.
Amikor Atyai minőségről beszélek, a szeretetben és összetartozásban megélt bizonyosságra gondolok. Ezt nem azonosítom pusztán egy kellemes hangulattal, és nem mérhető fizikai rezgésszintként írom le.
A hétköznapokban ettől nagyon távolinak érezhetjük magunkat. Az elkülönülés tapasztalata azonban a saját szemléletemben nem bizonyítja, hogy az egység valóban megszűnt.
A Fiú: a kapcsolat, amelyről megfeledkezhetünk
A Fiút nem az Atyából levált, attól végleg elszakított darabként értem. A Fiú számomra az Atyához tartozás jelölője akkor is, amikor az ember önmagát különállónak érzékeli.
Fontosnak tartom ezt a különbséget. Nem maga a Fiú jelenti az elszakadást, hanem az a téves önkép, amelyben a hozzá tartozó egységet már nem ismerjük fel.
Az álom és ébredés képében úgy fogalmaznék: a száműzetést éljük át, miközben a Forráshoz való kapcsolatunk nem szűnik meg. A visszatérés ezért nem egy új érték megszerzése, hanem ráismerés arra, amit elfelejtettünk.
Így nem a Fiútól kell eltávolodnunk ahhoz, hogy az Atyához forduljunk. A különállóság képét engedhetjük el, amelyet önmagunkról őriztünk.
A Szentlélek: a visszavezető segítség
A Szentlelket ebben a belső olvasatban a visszatalálás vezetőjeként, Belső Tanítóként értem. A tudáshoz vezető segítségként, nem egyszerűen új ismeretek gyűjteményeként.
A „tanítói program” képével ezt a vezetést fejezem ki. Nem gépies utasítássort értek rajta, hanem olyan segítséget, amely a félelemből induló értelmezés helyett a szeretet felé fordítja a figyelmünket.
Számomra Jézus tanításaiban is ez a visszavezető irány válik megszólíthatóvá. Ez a párhuzam nem teszi azonossá a Fiú és a Szentlélek fogalmát; azt mutatja meg, milyen közös irányt ismerek fel a segítségükben.
Amikor ebben a megközelítésben Vezeklésről beszélek, nem büntetés ledolgozására gondolok. A téves elkülönülés felismerésére és korrekciójára: arra, hogy ne ugyanabból a félelemből nézzek újra önmagamra és a másikra.
Az ima: kapcsolat, nem teljesítmény
Az ima számomra a meditációhoz is kapcsolódó odafordulás. A saját spirituális megélésem nyelvén kapunak nevezem: megnyílásnak egy másik létállapot, az Istenhez való tudatosabb kapcsolódás felé.
Ehhez a szív megnyílásának energetikai értelmezését is hozzákapcsolom. Nem puszta hasonlatként használom, ugyanakkor nem tudományosan igazolt testi folyamatként állítom.
Ez nem jelenti azt, hogy minden imának ugyanolyan érzést kell kiváltania. A csend, a kérdés vagy akár a szavak nélküli odafordulás is helyet kaphat benne; nem kell emelkedett állapotot előállítanunk ahhoz, hogy őszinték legyünk.
Számomra a kapcsolat bizalma azt is jelenti: nem vagyok egyedül azzal, amit hordozok. Ez a bizalom nem kész menetrend, amelyből előre kiolvashatok minden külső választ.
Máté evangéliumában a Miatyánkot olyan tanítás vezeti be, amely óv a szavak puszta szaporításától, és az Atya tudására irányítja a figyelmet (Mt 6,7–8, Szent István Társulati Biblia). Számomra ezért az ismétlés értéke nem a mennyiségében van, hanem abban, hogy jelen vagyok-e benne.
A tizenhármas szám: mit nevezünk baljóslatúnak?
Az általam használt Miatyánkot az alábbi tizenhárom sorban olvasom és értelmezem.1 Ez számomra azért fontos, mert kérdést tesz fel a tizenhármashoz társított baljóslatú jelentésnek.
Ha egy tizenhárom sorban megszólaló ima a saját hitem szerint éppen Istenhez, a lelki üdvösséghez és eredeti valónk felismeréséhez vezet közelebb, miért kellene ugyanezt a számot önmagában balszerencsésnek tekintenem? Számomra ez az ima nem a balsors, hanem a kapcsolódás lehetőségét hordozza.
Én az igazság elferdítését látom abban, amikor egy számhoz kötött félelmet úgy adunk tovább, mintha az magának a számnak megkérdőjelezhetetlen tulajdonsága volna. A tizenhármas számot nem szeretném eleve a baj jelének elfogadni, miközben ebben az imában számomra éppen a felemelkedés útja bontakozik ki.
Nem egy új, kötelező számmagyarázatot akarok a régi helyére tenni. Azt kérdezem: valóban megvizsgáltuk, amitől félünk, vagy csak továbbvittünk egy hozzákapcsolt ítéletet?
Nem mindegy, milyen szavakkal és hogyan imádkozunk
Nem azt állítom, hogy az ima szövege megváltoztathatatlan: hitem szerint felsőbb vezetésből új ima is érkezhet hozzánk. De nem közömbös, milyen szavakat, milyen sorrendben és hogyan mondunk ki. Jelentésük, hangzásuk és ritmusuk együtt formálja az ima egészét, amelynek sajátos rezgése spirituális szemléletemben a szív útján történő kapcsolódást segíti. Nem önmagában a változtatás a kérdés, hanem az, hogy mit és hogyan változtatunk meg.
A Miatyánk: tizenhárom sor, egy belső út
Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy
Szenteltessék meg a Te neved
Jöjjön el a Te országod
Legyen meg a Te akaratod
Amint a Mennyben, úgy a Földön is
Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma
És bocsásd meg vétkeinket
Miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek
És ne vígy minket a kísértésbe
De szabadíts meg a gonosztól
Mert Tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség
Most és mindörökké
Ámen.
Az ima következő fordulatait nem kizárólagos magyarázatként bontom ki. Azt szeretném megmutatni, milyen belső mozdulatot hívnak elő bennem.
„Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy”: a megszólítás többes száma az összetartozásra is emlékeztet. A menny képét saját olvasatomban a teljességhez kapcsolom, nem egy földrajzi magassághoz. A visszafordulás nem azt kérdezi, mennyivel kerülök mások fölé, hanem azt, mennyire ismerem fel a közös Forrást.
„Szenteltessék meg a Te neved”: ezt a kérést a Forrás tiszteletének felől közelítem meg. Nem nekem kell Istent értékessé tennem. Inkább arra figyelhetek, ne a saját félelmeim igazolására használjam a nevét.
„Jöjjön el a Te országod”: az ima e fordulata számomra a szeretetben megélt rend felé nyit. Nemcsak egy távoli jövőre várakozom. Azt is megkérdezhetem, hol adhatok már most helyet ennek a minőségnek.
„Legyen meg a Te akaratod”: ebben a kérésben a rábízás lehetőségét hallom meg. Nem a saját döntéseim feladását, és nem minden bántás isteni akarattá nyilvánítását. Azt a hajlandóságot, hogy ne kizárólag a megszokott félelmeim vezessenek.
„Amint a Mennyben, úgy a Földön is”: a mondat a két irányt összekapcsolja. Saját belső olvasatomban a felismert szeretet földi megélésére hív. Arra, hogy amit az imában keresek, a kapcsolataimból se maradjon ki.
„Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma”: a kenyér kérését a testi szükségletek komolyanvétele mellett lelki táplálékként is olvasom. Erőt, segítséget és befogadható tanítást is kérhetek. A belső út nem teszi fölöslegessé azt, amire a mindennapi élethez szükségünk van.
„És bocsásd meg vétkeinket”: a kérést nem önmagunk végleges elítélésének hallom. Megengedhetem, hogy másként nézzek arra, amit félelemből vagy elkülönült gondolkodásból tettem. A megbocsátás keresése mellett helye van a felelősségvállalásnak és a jóvátételnek is.
„Miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek”: a mondatban a megbocsátás két iránya összekapcsolódik. Számomra ez nem kötelező érzelmi teljesítmény vagy visszatérési parancs egy ártó kapcsolatba. Annak lehetősége, hogy a sérelem ne egyedül határozza meg, kik vagyunk és hogyan élünk tovább.
„És ne vígy minket a kísértésbe”: ebben a kérésben a vezetésre való ráhagyatkozás is megszólalhat. A saját olvasatomban segítséget kérek ahhoz, hogy felismerjem, amikor a félelem vagy a birtoklás ígér biztonságot. Nem minden kérdés és kétely visz félre; van, amelyik éppen tisztábban látni segít.
„De szabadíts meg a gonosztól”: ezt a kérést belső tévesztéseink felől is megközelítem. Nem nevezem gonosznak azt, aki valamit még nem tud. Inkább attól a beszűkült nézőponttól szeretnék szabadulni, amely a szeretet helyett újra a támadást és az elkülönülést választja.
„Mert Tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség”: számomra ez a visszafordulás mondata. Nem az elkülönült én irányítását szeretném véglegessé tenni. Annak adok helyet, hogy a Forrás legyen a tájékozódásom alapja.
„Most és mindörökké”: ebben a fordulatban nem egy végtelenre nyújtott feladatsort hallok. Inkább azt, hogy a Forráshoz való kapcsolatot nem az idő múlása hozza létre vagy szünteti meg. A tanulás az emberi utunk része, nem a szeretet kiérdemlésének vég nélküli feltétele.
„Ámen”: az ima zárószava számomra belső igenné is válhat. Nem arra mondok igent, hogy már mindent értek. Arra, hogy szeretnék jelen lenni abban, amihez fordultam.
Az ima ismételt gyakorlása számomra ennek az útnak a bejárása. Nem pusztán felmondom a szavakat, hanem újra és újra megnyílok arra a kapcsolódásra, amelyet hordoznak.
Ezért a tizenhárom sorban nem baljóslatú számot látok. A szív útján történő visszatalálás lehetőségét látom benne: Istenhez, az egységhez és ahhoz, akik valójában vagyunk.
Szeretettel,
Georgina
Soul4you
1. Az itt közölt imaszöveg a szerző által használt változatot és annak tizenhárom soros tagolását követi; nem egyetlen megnevezett bibliafordítás szó szerinti idézete. A sorszám erre a tagolásra vonatkozik, nem minden kiadás vagy liturgikus változat rögzített sorbeosztására. A Szent István Társulati fordítás Mt 6,13 verse a gonosztól való szabadítás kérésével zárul, míg a Magyar Bibliatársulat 2014-es újfordítása a záró dicsőítést is közli (SZIT, Mt 6,13, RUF, Mt 6,13). Az eltérő imaváltozatok régi szöveghagyományokban is megjelennek; a Didakhé, egy korai keresztény tanításgyűjtemény, szintén tartalmaz záró dicsőítést, ezért a különbség nem írható le egyszerűen egy mai kiadó önkényes hozzátoldásaként (Bible Odyssey: The Lord’s Prayer).