LUCAAz ezer mérföldes út

Az el nem küldött üzenet

Telefon. A kezébe vette, letette. Felvette újra.

Volt egy üzenet, amelyet tegnap este megírt, de nem küldött el. A barátnőjének — bár ha őszinte volt magához, az a szó, hogy barátnő, most furcsán hangzott. Régi ismerős. Valaki, akivel annak idején sokat nevettek, de az utóbbi két évben csak névnapra és karácsonyra írtak. Az üzenet így szólt: „Szia, hogy vagy?” Három szó. Megírta. A küldés gombra mégsem nyomott rá.

Mert mi lett volna ezután? Ha a másik megírja, hogy jól, minden rendben — akkor ő mit mond? Ha a másik visszakérdez — te hogy vagy? — mit felel erre? Az igazat? Az nem fér bele három szóba. A szokásos választ? Az hazugság. Inkább nem küldte el.

De az üzenet ott volt. Félkész, várakozó, mint annyi más félkész dolog az életében.

A gerincnek is van véleménye

A második alkalommal derékban hajolni kellett volna.

A nő a képernyőn arra kérte, hogy engedjen le lassan, és figyeljen a hátában a hosszanti nyújtásra.

Luca lehajolt.

A gerince határozott véleményt fogalmazott meg. Nem kellemeset. Valahol a lapockák alatt jelezte, hogy az elmúlt tíz évben elég kevés derékban hajlás történt, és ő ezt nem felejtette el, még ha Luca el is feledkezett róla. A gerincmobilizáció évtizednyi íróasztali munka után körülbelül annyi volt, mint egy bútor-összeszerelésnél maradt fém alkatrész: valahová kellene, de nem fér oda.

A képernyőn a nő bátorító szavai hallatszottak, miközben törzse könnyedén párhuzamos maradt a padlóval.

Szép — ismételte Luca fejben, az összegömbölyödött, félig leguggolt, félig álló testhelyzetéből.

A nő folytatta — arra kérte a nézőt, hogy legyen türelmes önmagához. A test tanul, mondta, mindenkinek a maga tempójában.

Luca az összegömbölyödött testhelyzetből felnyögött, hogy rendben, és megpróbált nem haragudni a gerincére. Ez nehezebb volt, mint várta. A gerince nem volt ellenség — ő maga volt az, aki évekig ültette íróasztal mellé, és most elvárta, hogy gond nélkül hajtogassa. Ez igazságtalan volt, és Luca ezt belülről érezte, de mégis nehéz volt nem kicsit bosszankodni.

Semmi se robbant fel

— Lucám — mondta telefonon, rögtön rátérve a lényegre —, te olyan szervező vagy. A szülinapomra kellene segítség, semmi nagy dolog, csak pár dolog összehangolása, de hát tudod, én ilyen vagyok.

Luca hallgatta, és belül pontosan tudta: most nem tudja. Nem azért, mert nem akarna segíteni. Hanem azért, mert az adott héten már teli volt, és ha elvállal még egyet, az nem szívesség lesz — az önrongálás lesz kedves köntösben.

— Sajnálom — mondta, és a hangja nyugodtabb volt, mint gondolta —, de most tényleg nem tudok. Ha a jövő héten is hasznos lenne a segítségem, szólj.

Rövid szünet.

— Semmi gond — válaszolt könnyen, ahogy az emberek mondják, amikor tényleg semmi gond. — Majd meglátom, hátha megoldódik.

Letette.

Luca a telefont a kezében tartotta még egy pillanatig, és érzett valamit, amit eleinte nem tudott pontosan megnevezni. Aztán rájött: könnyebb volt. Nem a lelkiismeret könnyedsége. Az ilyen, amikor az ember megtette azt, amit kellett. Inkább a tüdő könnyedsége: egy igazi, fizikai mélységű levegővétel.

Semmi se robbant fel. A világ ugyanolyan volt, mint egy perccel korábban — csak Lucán belül változott meg valami. Egy apró, de tartós elmozdulás, mintha a helyére került volna valami.