Mi történik, ha egy sokszor elmondott magyarázatot nem ismétlünk tovább, hanem összevetjük azzal a szöveggel, amelyre hivatkozik? A kovásztalan kenyér történeténél számomra éppen ez a kérdés vált fontossá.
A kivonulás elbeszélése a kovásztalan kenyérhez előzetes rendelkezést és később a sürgető távozás magyarázatát is hozzákapcsolja. Ha csak az utóbbiról beszélünk, a történet egyik lényeges részét kihagyjuk. (Kiv 12,8; 15–20; 33–39, Szent István Társulati Biblia)
Nem egy vallási közösség hitét vagy ünnepének személyes értékét szeretném minősíteni. Egy magyarázatot vizsgálok: valóban elegendő-e azt mondani, hogy azért ettek kovásztalan kenyeret, mert nem volt idejük megvárni a tészta megkelését?
Először nézzük meg a sorrendet
A Kivonulás könyvének tizenkettedik fejezete a tizedik csapás elbeszélése előtt ismerteti az előkészületeket: a bárányt a hónap tizedik napján kell kiválasztani, majd a tizennegyedik napig tartani és akkor levágni. A történet tehát nem előkészületek nélküli étkezést ír le. (Kiv 12,3–6)
Az étkezés módját is meghatározza: „Kovásztalan kenyérrel és keserű salátával fogyasszák el.” A kovásztalan kenyér már itt előírás, nem egy később bekövetkező időhiány véletlen eredménye. (Kiv 12,8)
A rendelkezés a készültséget is hangsúlyozza: felövezett derékkal, saruban, bottal a kézben kell enniük, mégpedig sietve. Ezért a váratlanságra sem hivatkozhatunk úgy, mintha a történetben semmilyen jelzés nem készítette volna elő a távozást. (Kiv 12,11)
Ugyanebben, a csapás elbeszélését megelőző szövegrészben szerepel a hétnapos ünnep, a kovásztalan kenyér fogyasztása és a kovász eltávolítása a házakból. Az elbeszélés már az indulás előtt rituális jelentést ad annak, ami később a sietséghez is kapcsolódik. (Kiv 12,14–20)
Ezután jelenik meg a sietség indoklása
A fejezet későbbi részében az egyiptomiak sürgetik a népet, az emberek pedig a még meg nem kovászosodott tésztát viszik magukkal. (Kiv 12,33–34) A harminckilencedik vers így indokol: „Kovászt nem tettek bele, hiszen az egyiptomiak kiűzték őket, nem késlekedhettek és nem készíthettek eledelt az útra.” (Kiv 12,39)
Itt merül fel a kérdésem. Ha a kovásztalan kenyér fogyasztására már korábban utasítást kaptak, hogyan lehet a teljes magyarázat az, hogy az induláskor nem maradt idő a kovászra?
Az előírás és a körülmény nem ugyanaz. Az egyik azt mondja meg, mit kell tenniük; a másik azt, milyen helyzetben indultak el. Ezért a kizárólagos sietségmagyarázatot hiányosnak tartom: figyelmen kívül hagyja az előzetes utasítást. (Kiv 12,8; 33–39)
A felkészülés nem zárja ki a sietős távozást. A kifogásom nem a sietség említése, hanem az, ha az előzetes rendelkezés helyett ezt kapjuk egyetlen magyarázatként. Ebből önmagában nem következik egy egész ünnep hamissága vagy a szándékos megtévesztés bizonyítottsága, de a magyarázat megvizsgálásának szükségessége igen. A kérdést a hagyományon belül is többféleképpen tárgyalták.
Jézus tanítása: a jelkép helyreigazítása
Számomra Jézus kovászról szóló példázata helyreigazításként is olvasható. A kivonulási rendelkezésben eltávolítandó kovászhoz képest itt más jelentés kerül előtérbe: Jézus magát a mennyek országát hasonlítja hozzá. (Kiv 12,15–20; Mt 13,33)
„A mennyek országa hasonlít a kovászhoz, amelyet fogott az asszony, belekeverte három mérő lisztbe, s az egész megkelt tőle.” (Mt 13,33)
Ebben azt a tanítást látom, hogy a kovászt nem lehet pusztán elvetendő dologként értelmezni. A befogadott tanítás úgy alakíthatja át az embert belülről, ahogyan a kovász átjárja a tésztát. A kérdés ezért számomra nem egyszerűen az, hogy van-e kovász, hanem az, milyen tanítást fogadunk be, gondozunk és adunk tovább.
Az ünnepi előírás és a példázat különböző összefüggésben használja a kovász képét. A helyreigazítást én abban látom, hogy a jelkép leszűkített értelmezése helyett felismerhetjük annak életet alakító, pozitív jelentését is.
Jézus ugyanakkor figyelmeztet: „Vigyázzatok, óvakodjatok a farizeusok és szadduceusok kovászától!” (Mt 16,6) Az én olvasatomban ez a különbségtétel a tanítás minőségére irányítja a figyelmet: mi segít tisztábban kapcsolódni Istenhez, és mi vezet félre?
Pál a régi kovász képét a rosszaság és gonoszság felől bontja ki, szembeállítva vele a tisztaságot és igazságot. (1Kor 5,6–8) Számomra ez annak elengedésére is hív, ami félreértett tanításként él tovább bennünk. Nem minden régi tanítást kell elvetnünk, hanem meg kell vizsgálnunk, mit őrzünk és adunk tovább.
Amit befogadunk, az tovább hat
A kovász saját spirituális olvasatomban a folytonosság képe is. Valami abból, amit korábban befogadtunk, tovább él abban, amit ma gondolunk és másoknak átadunk.
Egy gondolat vagy érzés gyökeret verhet bennünk, és a figyelem, a törődés, a megélés által alakíthatja az életünket. A változás nem áll meg nálunk: hatással van arra is, ahogyan másokhoz kapcsolódunk.
A kovász számomra a múltunkra és az összetartozásunkra is emlékeztet. Arra, hogy ne felejtsük el, kik vagyunk, honnan érkezünk, és hogyan kapcsolódhatunk újra az ősi Forráshoz, Istenhez és egymáshoz.
A szívre figyelés és a gondos vizsgálat ebben nem egymás ellensége. A saját szemléletemben a szív az Istennel való kapcsolódás kapuja; az innen érkező felismerés arra is hívhat, hogy újra elolvassam, ellenőrizzem és végiggondoljam azt, amit korábban magától értetődőnek vettem.
Jézus kovászról szóló tanítását ezért a tiszta kapcsolódás helyreállításának útjaként is olvasom. Számomra a helyreértett jelkép a tiszta tanítás befogadásáról szól: arról, ami belülről átjárva segít visszatalálnunk Istenhez és az egymással való összetartozásunkhoz.
Szeretettel,
Georgina
Soul4you