Egy szélben meghajló búzakalász képe könnyen felidézi bennünk a rugalmasságot. Én azonban nemcsak azt nézem, hogyan mozog a széllel, hanem azt is, mi tartja meg közben.
A gyökérzetet nem látjuk úgy, mint a kalászt. A talajból érkező táplálást sem tudjuk egyetlen mozdulatból kiolvasni. Mégis fontos részei annak a képnek, amelyből az emberi életünkre is szeretnék ránézni.
Ami a felszín alatt tart
A búzakalász számomra arra emlékeztet, hogy a fejlődés nem pusztán akaraterő kérdése. A belső készségeink mellett annak is jelentősége van, milyen környezetben próbálunk növekedni, miből táplálkozunk, és mire támaszkodhatunk.
Ebben a képben a magban rejlő lehetőség, a talaj és a táplálás együtt fontos.
Emberi nyelvre fordítva lehet ilyen táplálék a biztonság, a figyelem, az érthető keret vagy egy kapcsolat, amelyben nem kell folyton védekeznünk. És a belső erőnkhöz hozzátartozhat a tanulás, a pihenés, az önmagunkkal való őszinteség is.
Nem mindenki ugyanazt kapja induláskor. Ebből nem szeretnék sem végleges sorsot, sem értékítéletet levezetni.
Hajlékonyság és megtartás
A széllel együtt mozduló kalászban nem önmaga feladását látom. Inkább azt, hogy a megtartás és a mozgás egyszerre is jelen lehet.
Az életünkben is lehet különbség rugalmasság és megalkuvás között. Meghallgathatok egy másik nézőpontot úgy, hogy közben nem mondok le arról, ami számomra lényeges. Változtathatok egy terven anélkül, hogy minden irányomat elveszíteném.
Máskor viszont nem hajolni kell tovább, hanem védelmet keresni. A búzakalász képe számomra nem felszólítás arra, hogy minden vihart ugyanott és mindenáron kibírjunk.
Ha valakit megtör egy helyzet, abból nem következik, hogy nem volt elég tudatos vagy elég erős. Inkább azt kérdezhetjük meg: milyen teher érte, és mi segíthet most a megtartásában?
A táplálás felelőssége
A saját spirituális szemléletemben a Forráshoz való kapcsolódás is a belső megtartás része. Az ima, a csend vagy a szeretet megélése segíthet abban, hogy ne kizárólag a külső vihar határozza meg, hogyan látjuk önmagunkat.
Ez a kapcsolat nem teszi fölöslegessé a földi segítséget. A belső figyelem és a környezetünk alakítása nem egymás vetélytársai: szükségünk lehet mindkettőre.
Mások mellett állva is érdemes erre emlékezni. Nemcsak azt kérdezhetjük, miért nem alkalmazkodnak jobban, hanem azt is, milyen talajt teremtünk egymás számára. Van-e helye a kérdésnek, a pihenésnek, a tanulásnak és a nemet mondásnak?
A búzakalász számomra a növekedés jelképe, amelyben a saját természet és a megtartó környezet találkozik. Ha magamra nézek ebben a képben, azt kérdezem: miből táplálkozom, mi tart meg, és mire volna szükségem ahhoz, hogy szabadabban tudjak növekedni?
Szeretettel,
Georgina
Soul4you