Egy játékkastély, egy kisautó, egy plüssmackó. Gyerekként történeteket találtunk ki köréjük, szerepet adtunk nekik, és eldöntöttük, mi történjen a következő pillanatban. Aztán félretettük őket, hogy később újra elővegyük, talán már egy egészen más történethez.
Vajon mennyit viszünk tovább ebből felnőttként? Nem a játék örömére gondolok, hanem arra, amikor úgy lépünk bele egy helyzetbe, mintha előre megírhatnánk minden szereplő mondatát.
Más díszlet, ismerős történet
A munkánkban, a kapcsolatainkban és a hétköznapi találkozásainkban különböző szerepekben vagyunk jelen. Ezek segíthetnek eligazodni, de előfordulhat, hogy annyira ragaszkodunk egy szerephez, hogy már nem magát a helyzetet figyeljük, hanem azt, megfelel-e az elképzelt történetünknek.
Gondolhatjuk például, hogy ha mi mindent rendben tartunk, a többieknek is úgy kell viselkedniük, ahogyan várjuk. Amikor ez nem történik meg, nemcsak csalódottak lehetünk: az a biztonság is meginoghat, amelyet erre az elképzelésre építettünk.
Közben változhat a helyszín és a szereplők köre, mégis újra ugyanabban a történetben találhatjuk magunkat. Más lett a díszlet, de az elvárásunk, a választott szerepünk vagy a válaszunk ismerős maradt.
Amikor nem működnek a szabályaink
A játékasztal mellett mi mozgattuk a figurákat. Az életben viszont a másik ember nem a történetünk kelléke: saját akarata, szempontjai és döntései vannak.
Ezt felismerni kellemetlen is lehet. Különösen akkor, ha a biztonságot eddig az irányíthatósággal azonosítottuk. De éppen itt nyílhat lehetőség arra, hogy ne csak azt kérdezzük, miért nem működik a játék, hanem azt is, milyen szabályokat feltételeztünk róla.
Néha a folytonos szerepváltás el is terelheti a figyelmünket önmagunkról. Új helyzetbe kezdünk, miközben nem nézzük meg, mit viszünk át az előzőből. Ez nem jelenti azt, hogy minden ismétlődésért mi vagyunk felelősek; azt viszont érdemes megvizsgálni, melyik részében van valódi mozgásterünk.
Új utat tanulni
A megszokott útról letérve nem kapunk kész térképet. Az is lehet, hogy az új helyzetben később újabb szerepet vagy újabb merev szabályt ismerünk fel. Ettől még tanulhatunk belőle.
Számomra a fejlődés képe ezért inkább spirál, mint egyenes vonal. Visszatérhetünk hasonló kérdésekhez, de már más tapasztalattal nézhetünk rájuk. Az iskolával nem ér véget a tanulás: az önmagunkról és a világról szerzett tudás több választási lehetőséget nyithat meg előttünk.
Amikor azt mondom, hogy mi teremtjük a magunk valóságát, spirituális szemléletet fogalmazok meg. Ennek a hétköznapi életben számomra ez azzal a felelősséggel jár, hogy figyeljek arra, milyen jelentést adok a tapasztalataimnak, hogyan cselekszem, és miben veszek részt.
Ez nem korlátlan irányítást jelent, és nem azt, hogy mi okozzuk mindazt, amit mások tesznek velünk. Inkább annak lehetőségét, hogy ahol van választásunk, ne feltétlenül ugyanúgy folytassuk.
Ha legközelebb ismerősnek tűnik egy történet, érdemes lehet megállni benne. Vajon most is a régi szabályok szerint játszom, vagy már észreveszek más lehetőséget?
Szeretettel,
Georgina
Soul4you