Mennyire lehetünk biztosak abban, amit egy helyzetről gondolunk? Különösen akkor érdemes feltennünk ezt a kérdést, amikor úgy érezzük, már nincs is mit megvizsgálni rajta.
Eszembe jut erről az elefánt és a vak emberek története. Egy uralkodó rendelkezésére olyan emberek tapintanak meg egy elefántot, akik születésük óta nem látnak: van, akinek a füle, másnak a lába, megint másnak az ormánya jut, és amikor elmondják, milyen az állat, mindegyikük másként írja le, mégis a saját leírását tartja helyesnek. A példázat az Udána 6.4 szövegében olvasható; itt röviden, saját szavaimmal idézem fel (Udána 6.4, Ṭhānissaro Bhikkhu fordítása).
A történetben számomra nem az a legfontosabb, hogy különböznek a válaszok. Hanem az, hogy mindannyian találkoztak valamivel, ami valóban az elefánthoz tartozott, és mégis többet állítottak annál, mint amit megtapasztaltak: a részt azonosították az egésszel.
Amit tudunk, és amit hozzáteszünk
Egy új helyzetről ritkán tudunk rögtön mindent. Hallunk róla valakitől, olvasunk egy cikket, megnézünk egy filmet, majd ezekből az ismeretekből kialakítunk egy képet. Közben azt is mi választjuk meg, kit hallgatunk meg, melyik könyvet vesszük le a polcról, és kinek a véleményében bízunk.
Ez önmagában nem baj. A kérdés inkább az, észrevesszük-e, hogy a kialakult nézőpontunknak határai vannak. Attól, hogy valami ismerősnek vagy meggyőzőnek tűnik, még maradhatnak olyan részletek, amelyekről nem tudunk.
Érdemes ezért körbejárni azt, amiről véleményt formálunk. Mit ismerek belőle közvetlenül? Mit tudok mások elmondásából? És mi az, amit már én tettem hozzá következtetésként?
A saját tapasztalat helye
Fontosnak tartom a személyes tapasztalást. Más olvasni egy helyzetről, és más jelen lenni benne, kérdezni, figyelni, majd észrevenni, hogy az előzetes elképzelésünkhöz képest mi mutatkozik meg.
Ugyanakkor a hétköznapi helyzetekben a saját tapasztalatunk is egy nézőpontból születik. Nem teszi feleslegessé mások tudását, és nem jelenti azt, hogy mindent személyesen kell átélnünk ahhoz, hogy megérthessük. Inkább arra ad lehetőséget, hogy az átvett ismereteket összevessük azzal, amit magunk is megfigyelünk.
Ha a két kép nem egyezik, nem feltétlenül kell azonnal választanunk közöttük. Előbb megkérdezhetjük: mi hiányzik még ahhoz, hogy jobban értsem?
A kirakós nem ér véget
Számomra a hétköznapi, részletekből építkező megismerés egy kirakóshoz hasonlít. Egy-egy új darab nemcsak hozzáad a képhez, hanem olykor azt is megváltoztatja, hogyan látjuk a már helyükre tett részeket.
Egy-egy helyzet teljes képét lehet, hogy sohasem látjuk át. Ez azonban nem teszi értelmetlenné a keresést: attól még közelebb kerülhetünk valaminek a megértéséhez, hogy maradnak kérdéseink.
Ezzel nem a spirituális bizonyosság lehetőségét kérdőjelezem meg. A hétköznapi érzékelésünk és az abból kialakított magyarázataink korlátairól beszélek: arról, hogy egy részlet felismerése még nem jelenti minden összefüggés ismeretét.
Az önismeretben is ezt a nyitottságot tartom fontosnak. Nem kell lemondanunk arról, amit eddig felismertünk, de hagyhatunk helyet annak, ami még megmutatkozhat.
Talán érdemes néha egyetlen mondattal kiegészíteni a véleményünket: most innen ezt látom. És kíváncsi vagyok arra is, amit innen még nem.
Szeretettel,
Georgina
Soul4you