Egy útmutatás megmutathatja az irányt, de nem járhatja végig helyettünk az utat. A keresztben számomra ez a kérdés is benne van: mit kezdünk a hívással, amikor már nemcsak hallani, hanem válaszolni is lehet rá?
A formák és a belső olvasat
A Magyar Katolikus Lexikon az antalkeresztet, más néven taukeresztet T alakúként írja le, a latin keresztben pedig a függőleges szár a vízszintes fölé nyúlik (Antalkereszt, Latin kereszt). Az egyiptomi füles kereszt az élet jelképéhez kapcsolódik, a péterkereszt pedig fordított latin kereszt, amelyhez Péter kereszthalálának hagyománya társul (Füles kereszt, Péterkereszt).
Ezeket a formákat szemlélve lehetnek saját felismeréseink. A hasonlóság azonban önmagában nem bizonyít közös eredetet, és egy jelkép elfordításából sem szeretnék valakinek a spirituális állapotára következtetni.
A tau és a tao szavakat is meg kell különböztetnünk: a taukereszt neve nem azonos a kínai bölcselet út-fogalmával, amelyet a tao megnevezés is hordoz (Antalkereszt, Tao). Az út képe számomra mégis értékes párhuzam marad, ha jelképes társításként használom, nem nyelvi bizonyítékként.
A Koponyák helye: mit kezdünk a megértéssel?
Máté evangéliuma Golgotának, vagyis „Koponyák helyé”-nek nevezi a keresztre feszítés helyszínét (Mt 27,31–33, Szent István Társulati Biblia). Engem ez a megnevezés a megértés kérdésére is ráirányít: mi történik azzal a tanítással, amely eljut a fejünkig?
Ez saját belső olvasatom, nem a helynév történeti magyarázata. A szív számomra kapu: a Forrásból érkező felismerést az elménkkel értjük meg és bontjuk ki. A fej képe itt ezt a megértést jelöli, nem azt, hogy a spirituális információ előbb az elmébe, és csak azután a szívbe érkezne.
Megérthetem például, hogy a másik ember nem a terveim végrehajtója. De más dolog ezt helyeselni, és más egy konkrét kapcsolatban lemondani arról, hogy mindenáron az én elképzelésemet kövesse.
Számomra itt kezd élővé válni a tanítás. Nem azzal, hogy még pontosabban elmagyarázom, hanem azzal, hogy másként vagyok jelen.
A megváltás nem a felelősség átruházása
A saját spirituális olvasatomban Jézus keresztre feszítése nem azt jelenti, hogy valaki átvállalta minden tettünk felelősségét, és nekünk többé nincs dolgunk önmagunkkal. Ezt nem mások megváltásértelmezésének összefoglalásaként mondom, hanem annak tisztázására, amit én a keresztben látok.
Ha a keresztre feszítés levette volna rólunk az egyéni felelősséget, akkor elegendő lenne megkönnyebbülnünk: valaki elvitte helyettünk a terhet. Megkönnyebbülten sóhajthatnánk fel, majd ugyanúgy folytathatnánk az életünket, ahogyan addig. Nem kellene szembenéznünk azzal, amit tettünk, és nem lenne szükség belső változásra.
Ebben az értelmezésben lenne egy bűnbak, de nem volna szükség arra, hogy mi magunk átalakuljunk. Én nem ezt látom Jézus tanításának. Számomra a kereszt nem a személyes felelősség eltörlésének, hanem a vállalt belső átalakulásnak a jelképe.
Máté evangéliumában Jézus különbséget tesz a tanítás hallgatása és tettekre váltása között: „Aki hallgatja szavamat, és tettekre is váltja, az okos emberhez hasonlít, aki sziklára építette a házát” (Mt 7,24; vö. 26–27, Szent István Társulati Biblia). Számomra itt nem az a hangsúly, hogy valaki más már mindent elvégzett helyettünk, hanem az, hogy a tanításnak a saját életünkben kell valósággá válnia.
A belső átalakulást senki nem végezheti el helyettünk
A megváltás számomra csak egyénileg megélt belső átalakulásként válhat valóságossá. Kaphatunk útmutatást, segítséget, szeretetet, de más nem ismerhet fel helyettünk, nem hozhatja meg a saját döntéseinket, és nem válthatja tettekre helyettünk azt, amit megértettünk.
Ezért az önmagunkkal végzett munkát nem helyettesíti sem egy tanító követése, sem a tanítások ismerete, sem az, hogy Jézusra hivatkozunk. A kérdés az, hogy történik-e bennünk változás, és annak van-e következménye abban, ahogyan élünk.
Az egyéni felelősség azt jelenti, hogy a saját döntéseimért, tetteimért és belső munkámért nekem kell felelősséget vállalnom. Nem ruházhatom ezt át Jézusra, és más ember átalakulását sem végezhetem el helyette. Segíthetjük egymást, de a segítség nem teszi fölöslegessé a saját részvételünket.
Ez nem azt jelenti, hogy minden velem történő eseményt én okoztam, vagy hogy mások bántásáért nekem kell felelnem. Azt jelenti, hogy amit valóban nekem kell felismernem, vállalnom vagy jóvátennem, azt nem intézheti el helyettem valaki más.
Isten szeretetét nem munkával kell kiérdemelnünk. A szeretethez való tartozás és annak megélése azonban nem ugyanaz: az előbbit nem teljesítménnyel szerezzük meg, az utóbbit nem helyettesítheti egy külső eseményre hivatkozás.
Visszatalálás, nem új otthon építése
Az út számomra nem egy Istentől végleg elszakított ember visszaküzdése egy idegen helyre. Inkább annak felismerése, hogy a kapcsolat nem szűnt meg attól, hogy megfeledkeztünk róla.
Ebben az álom és ébredés képét követem. Az elkülönülés valóságosnak érződik abban az állapotban, amelyben élünk, de nem ezt tekintem létezésünk végső igazságának. A kereszt így nemcsak a nehézség, hanem a választás és a visszaemlékezés jelképe is lehet.
Előfordulhat, hogy egy döntéssel erősítjük a különállóság érzését, máskor pedig közelebb engedjük a szeretetet. Ezt nem egy keresztforma vagy egy ember külső élethelyzete dönti el, hanem az, milyen irányba fordulunk benne.
Számomra ez az út lényege: nem készen kapni minden választ, hanem egyre őszintébben kapcsolódni ahhoz, ami vezet. Vajon a következő lépésem a régi elkülönülést erősíti, vagy helyet ad az összetartozás felismerésének?
Szeretettel,
Georgina
Soul4you