A szeretetnek nemcsak nagy pillanatokban lehet helye. Megjelenhet abban, ahogyan meghallgatunk valakit, elfogadjuk a segítségét, lezárunk egy régi történetet, vagy végre komolyan vesszük a saját szükségleteinket.
Néha éppen az a nehéz, hogy észrevegyük ezeket a lehetőségeket. Nem azért, mert keveset tudunk a szeretetről, hanem mert az adott helyzetben más válasz vált ismerőssé.
A szeretetből én sem maradok ki
Önmagunk felé szeretettel fordulni számomra azt is jelenti, hogy megkérdezzük: hogyan vagyok abban, amiben élek? Van-e valami, amit már csak megszokásból vállalok, miközben egyre távolabb kerülök önmagamtól?
Elindulni egy másik irányba nem mindig kényelmes. De egy új döntésben megtapasztalhatjuk, hogy a saját szükségleteink is számítanak.
Az önszeretetet ezért fontos kiindulópontnak tartom, nem a mások szeretetéhez teljesítendő vizsgának. Akkor is tudunk szeretni és szeretetet kapni, amikor még tanuljuk, hogyan bánjunk magunkkal.
Az viszont lényeges kérdés, miből adunk. A figyelmünknek, az időnknek és az erőnknek vannak határai. Ha tartósan úgy segítünk, hogy közben a saját szükségleteinknek nem jut hely, az adás könnyen kimerítővé válhat.
A szeretet számomra nem a kimerülés bizonyítása. A pihenés, a segítség elfogadása és a nemet mondás is része lehet annak, hogy hosszabb távon jelen tudjunk maradni egymás életében.
Mit ad hozzá a szeretet?
Pál a korintusiakhoz írt első levélben a tudást, a hitet és az adakozást is a szeretethez viszonyítja: szeretet nélkül ezek jelentőségét kérdőjelezi meg; majd így fogalmaz: „A szeretet türelmes, a szeretet jóságos” (1Kor 13,1–4, Szent István Társulati Biblia).
Számomra ez nem azt jelenti, hogy a tudás vagy a cselekvés fölösleges. Inkább arra irányítja a figyelmet, milyen belső viszonyból tesszük azt, amit teszünk.
Lehet igazunk úgy is, hogy közben nem halljuk meg a másikat. Segíthetünk úgy, hogy valójában elismerést várunk. És adhatunk olyasmit, amire szerintünk szükség van, anélkül hogy megkérdeznénk, a másik mire vágyik.
A szeretet kérdése ezekben a helyzetekben számomra nem a látványos gesztusnál kezdődik. Hanem ott, hogy valóban figyelek-e arra, aki előttem van.
A türelem nem határtalanság
A szeretethimnusz reményről, kitartásról és a szeretet maradandóságáról is beszél (1Kor 13,7–8, Szent István Társulati Biblia).
Én ezt nem olyan felszólításként olvasom, amely szerint mindent el kellene tűrnünk egy kapcsolatban. A másik ember méltóságának tisztelete és a saját határaink megőrzése együtt is jelen lehet.
Szeretettel fordulni valakihez nem jelenti minden tettének helyeslését. A megbocsátás sem teszi kötelezővé a kibékülést, ahogyan a hála sem törli el azt, ami fájt.
Amikor a régi történet közbeszól
Az ego fogalmát ebben az írásban az önmagunkról őrzött képhez és a megszokott védekezéseinkhez kapcsolom. Nem különálló ellenségként tekintek rá, amelyet le kellene győznünk.
Előfordulhat, hogy egy jelenlegi találkozásban egy régi sérelemre figyelünk, vagy már azt latolgatjuk, mit kaphatunk majd a másiktól. Ilyenkor háttérbe szorulhat az, ami valóban közöttünk történik.
A régi fájdalom ettől nem lesz hamis, és a jövő tervezése sem hiba. A kérdés az, észrevesszük-e, amikor már ezek döntik el helyettünk, hogyan válaszolunk.
Az önmagunkban felismert védekezés így támpont is lehet. Megmutathatja, hol van még szükségünk figyelemre, megértésre vagy támogatásra.
Adni és elfogadni
A szeretet megélésében számomra helye van a tanulásnak. Nem egy tökéletes érzés folyamatos fenntartását értem ezen, hanem például azt, hogy megtanulunk figyelmesebben kérdezni, őszintébben jelezni, és elfogadni, amikor nekünk van szükségünk másra.
Ezek a mozdulatok idővel természetesebbé válhatnak. Nem attól értékesek, hogy mindig könnyűek, hanem attól, hogy valódi kapcsolatot keresünk bennük.
A szeretet erejét ezért nem abban látom, hogy soha nem fogyhatunk el. Hanem abban is, hogy egymás felé fordulva nem kell mindent egyedül hordoznunk.
Szeretettel,
Georgina
Soul4you